A Dűne 2. film végén van egy sor, ami számomra leírja a remény születésének egy fontos elemét: „Az ellenségeink körülvesznek minket, és sok lehetséges jövőben fölénk kerekednek, de látok egy utat. Van egy keskeny kis ösvény…” Életünk belső mozijában is sokféle forgatókönyvet futtathatunk végig az elmúlt és a következő esztendőre is. Vajon megtaláljuk az az ösvényt, ami az új életre visz?
A remény gyakran nem a körülményeink változásából fakad, hanem abból, hogy hisszük: van tovább azon is, mint amit láthatunk. Kérdés, hogy a jó dologban reménykedünk-e?
Nem szeretem a „remény hal meg utoljára” kifejezést. Úgy látom, hogy ezzel a mondással csak magunkat akarjuk nyugtatni és ámítani, hogyha nem csinálunk semmit, akkor egyszer majd minden jobb lesz, mintha csak ki kell azt várni. Nyugtatjuk magunkat, nehogy ki kelljen mozdulni a konfortzónából és a színfalak mögül, pedig van, amikor a régi világunk megőrzésének reménye meg kell haljon ahhoz, hogy egy új remény születhessen. Jézus mondja: „Senki sem varr foltot új posztóból régi ruhára, mert a toldás tovább szakítja, az új a régit, és még nagyobb lesz a szakadás.”
A remény nem úgy születik életünkben, hogy minden részletet azonnal megértünk. Sokszor úgy kezd formálódni, hogy először csak egy apró fény jelenik meg – egy új gondolat, egy új irány, egy új nézőpont, amely túlmutat rajtunk. Mint amikor sötét erdőben járunk és egyszer csak megpillantunk egy távoli fénypontot. Nem szűnik meg tőle a sötétség. Nem rendeződnek azonnal a fák sorokba. Nem lesz egyből aszfaltút a lábunk alatt. De a remény irányt ad és elkezd rendeződni a világ.
A jelen problémájának megoldásában a kiút megtalálása nem biztos, hogy a belső erdőben bolyongva található meg, hanem az erdőn túli cél, vízió megálmodásával, vagy ha úgy tetszik, ráébredéssel. Ha egy újabb vízió jelenik meg az életünkben, előfordulhat, hogy a korábbi vágyott elképzelés az ideális állapotról, immár éppen akadálynak látszik az új cél elérésében. Amire korábban vágytam, vagy akár görcsösen ragaszkodtam, átértelmezve már nem is tűnik akkora jelentőségűnek.
Jung egy költői képpel írja le az élet revíziójának ezt a lehetőségét: „Bizonyos emberek egyszerűen túlnőnek egy problémán, amellyel mások kudarcot vallanak. További tapasztalatok után erről a „túlnövésről” – ahogy korábban neveztem – kiderült, hogy a tudatosság szintjének emelkedése. Az illető látókörébe bekerült egy magasabb vagy messzebbre mutató érdek, s horizontjának ezzel a kibővítésével a megoldhatatlan probléma elvesztette sürgető szorítását. Nem oldódott meg önmagában logikusan, hanem elhalványult egy új és erősebb életirány hatására. Nem került be az elfojtás és a tudattalan szférájába, hanem csak más fényben tűnt föl, s így más is lett. Ami alacsonyabb szinten a legvadabb konfliktusokra és rémületes indulat kitörésére adott volna alkalmat, az most, a személyiség magasabb szintjéről nézve olyan volt, mintha egy magas hegy csúcsáról figyelné valaki a völgyben dúló vihart. Ez persze a vihar valóságából mit sem vett el, de az adott személy már nem benne áll, hanem fölötte.”
Adja Isten, hogy az új esztendőben új megvilágításba kerüljenek régi dolgaink és megtaláljuk a reménység jó ösvényeit!