Sokan ismerjük Hans Christian Andersen híres meséjét, A császár új ruháját – azt a történetet, amelyben a pompáért rajongó uralkodót két csaló ráveszi, hogy láthatatlan ruhát viseljen, s az udvaroncok sora inkább dicséri a nem létező öltözetet, minthogy kimondja: a császár valójában meztelen. A mese gyermeki egyszerűsége mögött ott rejlik a felnőttek világának egyik örök visszatérő dinamikája: az a pillanat, amikor mindenki tudja az igazat, mégis mindenki hallgat.
A nyilvánvaló kimondása egyszerű, világos és felszabadító is lehetne – mégis sokszor ez az a pillanat, amitől a legjobban félünk.
Miért is rettegünk attól, hogy kimondjuk a nyilvánvalót? Miért van az, hogy egy-egy helyzetben mindenki tudja, hogy valami nincs rendben, mégis inkább hallgatunk?
Az angol nyelvben van erre egy kifejezés: insinuation anxiety. Félelem attól, hogy ha kimondom az igazat, akkor másokat megbántok. Félelem attól, hogy a kapcsolatok törékenyek és a kimondott szó helyrehozhatatlan következményekkel jár. Félelem attól, hogy a közösség arculata sérül.
Sokszor nem azért hallgatunk, mert nem látjuk a valóságot, hanem mert a kimondása után nincs visszaút: ha egy igazság egyszer megjelenik a térben, mindenkinek viszonyulnia kell hozzá. Ez pedig energia, döntés és felelősség. Így hát inkább csöndben maradunk és megpróbáljuk megőrizni a békét. A baj csak az, hogy ez a béke nem igazi béke, csak felfüggesztett konfliktus. A hallgatás nem gyógyít, csak konzervál.
A kimondás félelme mögött lehetnek még további félelmeink. Félhetünk attól, hogy ha mi szólalunk meg először, akkor egyedül maradunk, kilógunk a sorból, mintha megsértenénk valami hallgatólagos közösségi szabályt. Tarthatunk attól is, hogy megbüntetnek érte – ha nem is rögtön és nyíltan, de hosszú távon biztosan. Talán ott van bennünk az a nehezen vállalt felismerés, hogy mi sem vagyunk jobbak: bármikor kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor kiderül, hogy mi magunk is vakok vagyunk önmagunkkal kapcsolatban. A király meztelen, de nemcsak ő. Talán épp ez a legerősebb félelem: az igazság kimondása bennünket is érint és rávilágít arra, amit magunkról sem szeretünk látni és láttatni.
Ami leginkább némává tesz az az, hogy aki kimondja az igazságot, annak vállalnia kell, hogy az igazság rá is visszahat. Aki leleplezi a másikat, annak szembe kell néznie kiszolgáltatottságával és a saját mezítelenségével is.
Felszabadító ereje van annak, amit Jézus mond: „az igazság szabadokká tesz titeket.” Jézus ezt meghívásként mondja. A kimondott igazság nem végzet, hanem kezdet. A közösségeinkben akkor kezdődik el a változás, amikor valaki elég bátor ahhoz, hogy kimondja: meztelen vagyok, ahogy mindannyian azok vagyunk és a király is az. Ha ezt alázattal, önmagunkra is érvényes módon mondjuk ki, akkor lehet, hogy fájdalmas és kellemetlen, de a kimondott valóság és a sebek kitisztítása az egyetlen út a valódi gyógyulás felé.