Van-e valami fontosabb az életnél? Néha igen.
Első hallásra talán furcsa ez a kérdés, hiszen az élet a legnagyobb ajándék, amit kaptunk. Mégis, vannak helyzetek, amikor úgy tűnik, az emberi méltóság legalább olyan fontossá válik, mint maga az élet.
Péterfy Gergely a Kitömött barbár című regényében találkoztam egy megrázó történettel a kolerajárvány idejéből. Kassa környékén a hatóságok piros szekerekkel gyűjtötték össze a holttesteket, hogy megfékezzék a járvány terjedését. A családok azonban nem akarták átadni szeretteik testét. A hivatalnokok értetlenkedtek: miért nem értik meg, hogy a közösség érdekében kell cselekedni? Hiszen így tovább fog terjedni a járvány. A hozzátartozók viszont tudták, hogy ezeket a piros szekereket korábban döglött kutyák szállítására használták. Nem engedték, hogy szerettük ilyen megalázó módon kerüljön eltemetésre. Úgy érezték: ha már minden elveszett, legalább a méltóság maradjon meg.
Ez a történet arra emlékeztetett, hogy a méltóság mennyire alapvető emberi igény. Nemcsak a történelem lapjain, hanem a mindennapi életünkben is.
Szakmai munkámban újra és újra megtapasztalom, hogy sok konfliktus nem önmagában csak a nézeteltérésről szól, hanem arról, hogy valaki úgy érzi: a másik átgázolt rajta, elvett valamit a méltóságából. Gyakran hallom: „Nem is feltétlen az fájt, amit mondott, hanem ahogy mondta.” Egy-egy szó, gesztus vagy eljárás – és máris sérül az ember legbelsőbb önérzete.
Ez nemcsak a családokban, hanem a munkahelyeken is hasonlóan működik. Amikor egy vezető nyilvánosan megszégyíti a munkatársát, vagy amikor egy csapatban valaki a másik kárára próbál jobb színben feltűnni, hosszú távon nem is csak az igazság számít, hanem az, hogy kinek marad meg a méltósága. Ahol ez elveszik, ott a kapcsolatok is megtörnek.
Sun-ce, a kínai hadvezér írta le több mint 2500 éve: ha valakit legyőzöl a csatában, ne égesd fel mögötte a hidakat. Add meg neki a lehetőséget, hogy emelt fővel távozhasson, mert ha ezt nem kapja meg, újabb háború fog következni. Ez a felismerés ma is érvényes: ha a másik embernek nem hagyunk teret a méltó visszavonulásra, ha minden áron győzni akarunk, akkor ez csak újabb sebeket és újabb konfliktusokat szül.
Hiszem, hogy van mit tanulnunk ezen a téren. Jó lenne, ha közösségeinkben – legyen az család, munkahely, egyház vagy közélet – egyre inkább megtanulnánk, hogyan lehet méltóságot adni egymásnak: egy búcsúzó betegnek, egy kollégának, politikai ellenfélnek vagy valakinek, aki korábban közelebb állt hozzánk. Mert a kapcsolatok minősége nem azon múlik, hogy ki nyer, hanem azon, hogy közben megőrizzük-e egymás emberségét.
Kapcsolatainkban az igazság gyakran szubjektív és vitatható, de a méltóság az, ami megtarthatja köztünk a hidakat. Jó lenne megtanulnom és megtanulnunk jobban őrizni a saját és másik ember méltóságát is…