Sokszor hallottam a „magyar ember evés közben nem beszél” szabályát és úgy gondolom, hogy ez felül kell írnunk. Nagyon is szükségünk van az asztalközösségekre. Az étkezések tartalma és formája lehet olyan, ami közelebb hozhat minket egymáshoz, ahogy M. F. K. Fisher egyik gasztronómiai írásában olvasható:
“Úgy tűnik számomra, hogy a három alapvető szükségletünk a táplálékra, biztonságra és szeretetre, annyira egymásba vannak keveredve és össze vannak fonódva, hogy nem tudjuk őket vegytisztán szétválasztani.” Az asztalközösségben jó esélyünk van arra, hogy mindhárom szükségletünk egyszerre tápláltatik. Az étkezések tartalma és formája lehet olyan, ami közelebb hozhat minket egymáshoz, ahogy M. F. K. Fisher egyik gasztronómiai írásában olvasható: “Úgy tűnik számomra, hogy a három alapvető szükségletünk a táplálékra, biztonságra és szeretetre, annyira egymásba vannak keveredve és össze vannak fonódva, hogy nem tudjuk őket vegytisztán szétválasztani.” Az asztalközösségben jó esélyünk van arra, hogy mindhárom szükségletünk egyszerre tápláltatik.
Ételre szükségünk van, de nem csak az számít, hogy mit eszünk, hanem az is, hogy hogyan. Az okostelefon nyomogatás közben elfogyasztott gyorsétel, a tévé előtt megevett vacsora, vagy a húszperces ebédszünet mind azt üzeni, hogy az étkezés egy olyan szükséges tevékenység, ami ahhoz kell, hogy aztán dolgozni, termelni, feladatokat végrehajtani tudjunk. Pedig az étkezés egyben alkalom is arra, hogy a körülöttünk lévőkre odafigyeljünk. Ahogy a vasárnap lehet a hét ritmusának meghatározója, úgy a hétköznapok ritmusának pedig lehet az asztalközösség, amikor a család tagjai találkoznak és közösségben vannak egymással.
A gyermeknevelésben sokat számít, hogy valaki a televízió előtt nőtt fel, vagy a család életének központi helye az ebédlőasztal volt. Annak is üzenete van, hogy mennyire van használatban az étkezőasztal, vagy mennyire van használaton kívül. Az asztal körül megoszthatják a családtagok a nap eseményeit, a kihívásokat, amelyekkel küzdenek, ahol a családtörténet megosztásra kerül, ahol a gyerekek megtanulnak kommunikációs szabályokat. Francine du Plessix Gray írja: „A vacsora rítusának semmi köze sincs a társadalmi osztályhoz, vagy dolgozó nők elfoglalt éltéhez, vagy bármilyen fajta családszerkezethez. Ettem már főtt krumplit családokkal Szibériában, felvágottakkal készült vacsorát jómódban élő szingli anyukákkal Chicagóban, és mindegyik emlékezetessé vált attól a nagylelkűségtől, amivel adták. Mindeközben csak úgy mellékesen a fiatalok tapasztalti úton tanulják meg az emberi társasági élet művészetét.”
Az előkészületek és a közös főzés nemcsak abban segíthet a gyerekeknek, hogy jobban értékeljék és akár finomabbnak tartsák a (részben) általuk készített ételt, hanem lehet ez a folyamat a család közös szeretetnyelve is, hiszen az ételkészítés a szeretetnek egy kézzel fogható és ízlelhető kifejezési formája is egyben. Ahogy Karen és Stephen Baldwin fogalmaz: „amikor [az asztali áldás után] azt mondjuk ámen, akkor mi is belépünk az ünnep-nyugalomba közösen az asztalnál, ahol az étel testüket táplálja és az asztalközösség a lelkünket éleszti újjá.” Jó étvágyat és sok örömet hozzá!